8. rész

Sziasztok,
meghoztam a következő részt. :) Köszönöm szépen a komikat, imádlak titeket. :D <3
Ismét gazdagodtam újabb 3(!) feliratkozóval, KÖSZÖNÖM! :)
Kitaláltam, hogy a következő részeket nem időpont alapján fogom hozni, hanem tőletek függ, hogy milyen aktívak vagytok. :D Tehát a következő rész 8 tetszik vagy 4 komi vagy 2 feliratkozó után jön! :DD
Hajráá. :D
Remélem nem lett nagyon rossz a rész, de a következő sokkal-de sokkal hosszabb lesz, ígérem. :D
Nagyjából ennyi, pusziiiii. <3

Sophie

Rengeteget sétáltunk, már nagyon elfáradtam, és Lily is alig bírta nyitva tartani a szemét, így nem tehettem mást, mint hogy a legközelebbi padra leültünk. Kishúgomnak alig kellett pár perc, az ölembe dőlt, és elaludt. Nekem nem hogy aludni nem volt kedvem, de még élni sem. Kitört belőlem a zokogás, és ki tudja, hogy hány percen, talán órán át töröltem folyamatosan a szememet, fuldokolva, mert rájöttem, hogy az életem romokban hever. Aztán arra lettem figyelmes, hogy valaki megszólít. Nem ijedtem meg, egyáltalán nem, abban a pillanatban azt hittem, hogy ennél már semmi sem lehet rosszabb. Az éjjeli homályban alig láttam az arcát, csak a göndör haja látszódott egy kicsit, és így tudtam csak követni, hogy pontosan hol van. Nem tudom miért, de elmondtam neki, hogy mi történt velünk. Olyan megnyugtató volt, hogy valaki törődik velem, még akkor is, ha soha nem láttam azelőtt. Utána pedig valami olyat mondott, amitől még a levegő is megállt bennem...hogy elvisz magához. Nem tudtam elképzelni, hogy ártani akarna nekünk, hiszen ha akart volna, akkor már rég megtette volna, így elfogadtam a nagylelkű ajánlatot. 

Az úton nem beszéltünk, csak Lily szuszogását lehetett hallani. Mikor majd felébred, valószínűleg fogalma sem lesz, hogy miért vagyunk egy idegen házban, és hogy hogyan kerültünk oda. Át kell gondolnom a válaszomat. 

Nagyjából fél óra után állt meg a kocsi egy hatalmas ház előtt, de nekem csak egy röpke percnek tűnt, mert jó néhányszor elbambultam. A srác (a nevét még nem tudom, ezért csak srác) megint készségesen a segítségemre sietett, és az ölébe fogta Lily-t, így én is ki tudtam szállni a kocsiból. A házkulcsot átadta nekem, mert ugye ő nem tudta volna kinyitni az ajtót. Egy ideig vacakoltam vele, a kezem is remegett, mert eszembe jutott, hogy mégis mi a fenét keresünk itt, de aztán sikeresen bejutottunk. Követtem az új ismerőst, akivel egy szót sem szóltunk egymáshoz azóta, hogy elindultunk a parkból. Az emeletre vezető lépcsőn, szinte hangtalanul osontunk fel, míg végül egy szobába nem értünk.
- Ez így megfelel?.- fordult felém a srác, miután lerakta Lily-t az ágyra. Akkor először láttam meg az arcát, mert fel volt kapcsolva a villany. Göndör haja összekócolódva hullott a homlokába, zöld szeme pedig szinte égetett, ahogy rám nézett érdeklődve. Egészen elmélyültem a látványától, ezért egy köhintéssel visszarázott a valóságba.
- Öhm. Persze, tökéletes.- motyogtam zavartam, amikor leesett, hogy mit csináltam.
- Akkor én megyek is. - lépett az ajtó felé.
- Figyelj..öööö
- Harry.- segített ki mosolyogva.
- Köszönöm Harry. De tényleg, mindent.- hálálkodtam. - Én Sophie vagyok.
Ő csak továbbra is mosolygott, aztán kiment. Soha nem lehetek elég hálás ennek a srácnak. Bocsánat, Harry-nek. :)
A továbbiakban lefeküdtem Lily mellé, és próbáltam elaludni, de sehogy sem ment, így inkább elővettem a telefonomat, és felmentem a társkereső oldalra. Fogalmam sincs, hogy hajnali ötkor mit kerestem ott, de meglepődve vettem észre, hogy Tom is online van.

Harry 

Van valami nagyon furcsa ebben a lányban. Mintha hasonlítana valakire....várjunk csak. Azt mondta, hogy....hogy Sophie-nak hívják? Nem, az nem lehet.
Sietősen kutattam a telefonom után, amit persze, hogy nem találtam. Miért is lenne meg, amikor az ember keresi. Megnéztem az ágy alatt, az éjjeliszekrényemen, a ruhásszekrényemben is kerestem (?), végül egyszerűen csak a fotelomba dobott farmerem zsebében volt. Meg is lepődtem volna, ha innen már minden simán megy. A zseb mélynek bizonyult, így mire kihalásztam a telefont, fogalmam sincs, hogy mennyi idő telt el. Persze miután már a kezemben tartottam, leejtettem, de hogy ez hogyan sikerült, arról fogalmam sincs, és nagy puffanással ért földet. Igen, szétesett. Minden kiesett belőle. Már csak akkor lettem volna a legboldogabb, ha be sem kapcsol, és tönkrement. Ez szerencsére nem következett be, így miután mindent visszapakoltam bele, és bekapcsolt, végre megnyithattam a társkereső oldat.
Azonnal rámentem Sophie adatlapjára, és alaposan szemügyre vettem a képét....ami már nem volt ugyanaz. Láttam, hogy pár perce frissítette. Nem tudtam elhinni....a képen szereplő Sophie, és a másik szobában lévő Sophie ugyanaz a személy lenne? Vagy csak elképesztő a hasonlóság köztük? És még a nevük is egyforma? Túl sok minden kavargott egyszerre a fejemben, szinte sokként érintett ez a felfedezés.
Eszembe jutott, hogy ha Sophie online van, és tényleg ő az, aki nálam van, akkor ha most átmegyek hozzá, valószínűleg nem azt fogom látni, hogy alszik. Csak egy ürügy kellett, ami hamar meg volt.
Pár perccel később bekopogtattam, ő pedig ajtót nyitott.
- Sz-szia. Ne haragudj, csak az előbb meg sem kérdeztem, hogy szükséged van-e valamire. Biztos éhes lehetsz.
- Köszönöm, de megvárnám a reggelt. 5 óra van már. .- elmosolyodott, majd előkapta a telefonját és felém mutatta, gondolom hogy megnézzem az időt. De nekem valami más teljesen elvonta a figyelmemet. Mégpedig a társkereső oldal, ami meg volt nyitva a telefonján.
- Ööö..igen, igazad van. Bocsánat. Szia.- zavartan csuktam be magam mögött az ajtót, meg sem várva a válaszát.
Szóval ő az... el sem hiszem. És most mit csináljak? Nem akarom elveszíteni, így nem mondhatom el neki. Igen, ez a legjobb megoldás. Most inkább azt kell kitalálnom, hogy hogyan fogom elmondani a többieknek, hogy mit keres itt egy lány a négy éves kishúgával.