6. rész

Sziasztok!
Megjöttem a legeslegújabb résszel, és remélem, hogy most már heti rendszerességgel tudom hozni a frisseket. :)
Nem akarok semmi rizsát....csak talán még annyit, hogy köszönöm azoknak, akik velem maradtak, és azoknak is köszönöm, akik újak még a blogomon, remélem nekik is tetszeni fog a történet.
Örülnék, ha írnátok megjegyzést a részről, feliratkoznátok, és alul, a rész végén, valamint oldalt is szavaznátok. :$ KÖSZÖNÖM!
Kommenthatár....hát gondolkoztam, hogy legyen vagy ne, de még NINCS. De ez nem azt jelenti, hogy meg van tiltva, hiszen a visszajelzések mindig jólesnek, legyen az jó vagy rossz. 
A következő részt már pénteken hozom, mert szombaton nem leszek itthon, de erről pontosabban oldalt olvashattok. :D
Imádás.!
Pusziiiiiii <3 

Harry

Utálok veszekedni, főleg Louis-val, aki szinte a testvérem. Elmondhatatlanul rossz érzés az, amikor a legjobb barátod vágja a fejedhez a hibáidat, főleg ha még igaza is van. Bevallom, mostanában tényleg elhanyagoltam a többieket, de nem tehetek róla. Vagyis....dehogynem tehetek, hiszen szinte nem is látom őket, mert állandóan a szobámban ülök, bezárkózva, a laptopom előttem, és Sophie-val beszélgetek.
Igen, Sophie....nem tudom, hogy mi van velem, de amikor vele beszélek, majd kiugrok a bőrömből, saját magamra sem ismerek rá. Olyankor valami különös, bizsergő érzés kerít hatalmába.
Amikor Louis rám rontott, elég durva voltam vele, amit rögtön meg is bántam. Utána mentem. Óriási bűntudatom volt, hiszen ő semmit sem tett, de én elég flegma voltam vele. Megkönnyebbültem, amikor rábólintott arra, hogy megmagyarázhassam, mégis mi folyik itt, és hogy mi az oka a viselkedésemnek. De azon sem lepődtem volna meg, ha azonnal kiküldött volna. Mondjuk....ezt nem igazán tudom elképzelni róla, ő mindig is türelmes típus volt, óriási szívvel. Eleanor talán nem is sejti, hogy milyen jó emberrel van együtt.
Nem is értem, hogy eddig miért nem beszéltem neki Sophie-ról. Elvégre a legjobb barátom.
Csendben, szó nélkül hallgatta a történetem, kezdve onnan, hogy unalmamban beregisztráltam arra az oldalra, most pedig már szinte ki sem jelentkezem, csak koncertek, interjúk, fotózások, stb. alkalmával. Nem néztem a szemébe, a pólóm aljával játszadoztam. Mesélésem befejeztével néma csend állt be a szobába. Pár perc múlva Louis vetett véget ennek.
- Először is.....normális vagy, hogy egy társkereső oldalra beregisztráltál? Mi van, ha valahogy ez kiderül? Így is minden újság azzal foglalkozik, hogy kinek ki a barátnője, kivel van együtt, mit csinál, egyszóval csak ártani akarnak. Másodszorra.....nem is te lennél, ha nem ilyen hülyeségeken járna az eszed. Harmadszorra......gratulálok haver, végre boldognak tűnsz.- nevetett, és játékosan összekócolta a hajam.
- Akkor nem haragszol rám?.- kérdeztem már egy kicsit könnyebb lelkiismerettel.
- Sosem tudnék rád haragudni, viszont a többiektől is bocsánatot kell kérned. Aggódnak érted.- bámult mélyen a szemeimbe. A testemen egy jóleső érzés futott végig, örömmel töltött el, hogy ennyi embernek fontos vagyok. 
- Emiatt ne aggódj.- mosolyodtam el.

Sophie

- Sophieeee!!.- hallottam, ahogy Julie a nevemet visítja, mint mostanában elég gyakran. Mióta végeztem a sulival, nincs egy perc nyugtom sem.
Nem tehettem mást, mint hogy lementem, és megnéztem, vajon most mi bántotta szegény Julie szemét.
- Igen?
- Találtál már munkát?.- minden nap megkapom többször is ezt a kérdést.
- Nem, még nem.- sóhajtottam.
- Akkor jobb lesz, ha sietsz, mert nem hiszem, hogy egy 17 éves lányt is nekem kell eltartanom. Gondoskodj magadról.
- Neked kell eltartanod? Normális vagy? Soha nem kaptunk tőled semmit. És hogy őszinte legyek, örülök is neki, mert egy ilyen (itt végignéztem rajta) nőszemélytől semmi sem kell.- ahogy ránéztem, elkapott a hányinger.
- Úgy néz ki, hogy akkor mennetek kell innen.
- És azt te mondod meg, mi?.- totál felháborodtam. Sosem tudtunk rendesen beszélgetni, vagy ha igen, abból a végére mindig vita lett.
- Nem, én is így gondolom. - John jelent meg az ajtóban. A döbbenettől az állam már a padlót súrolta.
- Apu?.- néztem fel a magas termetű férfire.
- Jól hallottad. Vagy találsz munkát, vagy mennetek kell. - nem úgy nézett ki, mint aki viccel. Totál komoly arcot vágott.
- Szóval azt akarjátok, hogy menjünk el itthonról Lily-vel, csak azért mert még nem találtam munkát? Menjünk az utcára, vagy mi? Alig pár napja fejeztem be a sulit. És akkor 17 évesen gondoskodjak a húgomról? Hát tudjátok mit? Rendben.- fakadtam ki, és az emelet felé mentem, pontosabban a szobámba. Megfogtam az egyik bőröndöt, és teljes lendülettel dobáltam bele a ruháimat. Nem sok idő kellett hozzá, hogy végezzek, a szekrényem hamarosan üresen állt. A ruháimon kívül nem sok mindent raktam el, csak egy közös fotót, amin anyuval vagyunk, a kedvenc párnámat, ékszereket, és nőies dolgokat. Szóval a legfontosabbakat. Egy másik bőröndbe pakoltam Lily holmijait, aki megszeppenve figyelt engem az ágyán ülve. Szegényem szerintem már megszólalni sem mert. Teljes 2 óra alatt végeztem, és még csak hátra sem nézve hagytam el a házat Lily-vel az oldalamon. John-éktól el sem köszöntem. Ez érdekelt a legkevésbé. Olyan ideges voltam, hogy már azzal sem törődtem, hogy valószínűleg az éjszakát az utcán fogjuk tölteni. Elgondolkodtam azon, hogy Teena-hoz fordulok segítségért, de aztán beugrott a korábbi beszélgetésünk, és hogy a suli utolsó napja óta nem is láttam. Így csak sétáltunk a sötét utcán, ami elég ijesztő volt, főleg hogy a kishúgomon azt láttam, hogy pár pillanat, és elsírja magát. Úgy döntöttem, hogy finoman beavatom a dolgokba, ezért leültünk egy padra.
- Figyelj kicsim.- sóhajtottam egy orbitálisat, és félve a szemébe néztem. - Tudom, hogy fogalmad sincs arról, hogy mi történik körülötted, de ígérem, hogy minden rendben lesz, és nagyon boldogok leszünk.- egy halvány mosolyt erőltettem magamra.
- John bácsi és Julie néni is jön velünk?.- kérdezte megszeppenve, én pedig azt hittem, hogy én leszek az, aki előbb elsírja magát. Szóval fogalma sincs, hogy John az apja? John bácsi? Jézusom...
Úgy döntöttem, nem az a legfontosabb, hogy elmagyarázzam neki, hogy John bácsi valójában az apja, hanem hogy egy kicsit sikerüljön megnyugtatnom.
- Nem, ők sajnos nem jöhetnek velünk.
- De miért nem?.- ezt már úgy kérdezte, hogy a szemei csillogtak, és közel állt ahhoz, hogy elsírja magát. Egyszerűen nem tudtam, mitévő legyek.
- Mert...- nem találtam a megfelelő szavakat. Hogy lehet, sőt, hogy kell megmagyarázni egy 3 éves kislánynak ezt a kialakult helyzetet? És azt, hogy csak a megtakarított zsebpénzemből tudunk gazdálkodni, ami igen csak kevés? Hogy tető sincs a fejünk felett?
- Mert most fontos dolguk van, de ígérem, hogy később ők is utánunk jönnek.- böktem ki nehezen. Tudom, hogy nem az igazat mondtam, de mégis hogy mondhattam volna neki azt, hogy az apja egy rohadt, szemét, mocsok, aki szarik a fejünkre, és a rózsaszín ködtől még az orráig sem lát el?
- Hát, akkor jó.- virult fel egy kicsit.
- Minden rendben lesz, ígérem.- suttogtam, miközben átöleltem, és a könnyeimmel küszködtem.
Újból elindultunk, bár fogalmam sincs, hogy merre, csak vitt a lábunk. Egyre jobban sötétedett, és a levegő is nagyon lehűlt, kezdtem fázni. London utcái teljesen kihaltak, az ember ezt látva nem hinné el, hogy mekkora nyüzsgés van itt napközben. Az egyik bőröndből elővettem Lily kabátját, majd ráadtam, hogy nehogy megfázzon, aztán sétáltunk tovább. Csak remélni tudtam, hogy találunk valamit, ahová behúzódhatunk, hiszen az sem volt kizárva, hogy elkezd szakadni az eső, ami ugye ebben a városban teljesen normális.

Emlékeztető

Hát sziasztok....újra. :D
A szünet már javában tart, ezért is volt időm megírni előre pár részt. :)
Először is kezdeném azzal, hogy remélem még vagyunk páran, és hogy nem mindenki hagyott "cserben". Próbálom hozni a formám, és olvasható részeket írni. Remélem mindenkinek jók lettek az év végi jegyei, és hogy nem unatkoztok egész nap, mint ahogy az nálam néha megesik. :DD
Fogalmam sincs, hogy mit kéne mondanom, mert általában mindig összeszedem magamban, de mire arra kerül a sor, hogy leírom, elfelejtem.
Na mindegy, szóval a lényeg annyi, hogy remélem velem maradtok, olvassátok a részt, komiztok, és alul szavaztok. :D Ez nagyon sokat jelentene nekem. :D
Hatalmas pusszantáááás. :)
U.I.: Remélem tetszik az új design. :)

Akkor most egy kis emlékeztető. Minden eddigi részből hozok részletet. :)


1. rész.

*Sophie szemszöge*

17 éves létemre olyan, mintha saját lányom lenne, pedig csak a testvérem. Anyu Lily születése után pár hónappal meghalt, apu – már ha lehet így nevezni -, szó szerint szarik a fejemre. 

- Hol van az ebéd?
- A sütőben. Répatortát csináltam, és gondoltam, benn' hagyom a sütőben, hogy ne hűljön ki olyan hamar. - magyaráztam, szerintem elég ésszerűen.
- Ebédre répatorta? Nem akarok elhízni....
- Már késő.- motyogtam.
- Mit mondtál?- meresztette rám a szemét.
- Csak azt, hogy nagyon sajnálom. De gondoltam, Lily is szívesen enne belőle.
- Azonnal állj neki rendes ebédet főzni! Apád is mindjárt hazaér. - parancsolt rám. Hát igen....ez mindennapos. Legszívesebben bőgnék, de előtte megjátszom, hogy erős vagyok. És....eddig jól megy.
- És Lily-vel mi lesz? Biztos vagyok benne, hogy pár perc múlva felébred.
- Ez érdekel a legkevésbé. Oldd meg!- kiabált. Nem tudom, meddig fogom ezt még bírni, de egyszer biztos elegem lesz.

- Mi ez a rumli?- tért vissza a konyhába Julie. Nem számítottam rá, hogy visszajön, mielőtt szólok neki, hogy kész a kaja.
- Főztem.- sóhajtottam.
- Azonnal takaríts össze, mielőtt apád hazaér! Még a végén azt hiszi, hogy nem tudok rendet tartani.- utasított, mint mindig. Neki csak az megy, a parancsolgatás.
Lily-re néztem, aki megszeppenve figyelt minket, szemét rólam Julie-ra kapta, nem értette, hogy miért kiabál velem. Mint mondtam, még sosem látott veszekedést, ezért nagyon megijedt, majd el is pityeredett.
- Most meg miért sír?.- nézett felháborodva a hozzám bújó húgomra. Ha lenne benne némi kis anyai ösztön, tudná a választ.
- Kérem, előtte ne kiabáljon.- emeltem tekintetemet a fölém tornyosuló nőre.
- Ha rendes szóból nem értesz, akkor csak kiabálást fog hallani a kis vakarcs, és te is.
- Ne merje még egyszer vakarcsnak nevezni!.- kiabáltam most rá én Julie-ra. Még sosem szálltam vele szembe, de a kishúgomért mindent.
- Mert különben mi lesz? Beárulsz apucinak? És szerinted kinek fog hinni?.- nevetett gúnyosan. Most már bizton állíthatom, hogy tiszta szívből gyűlölöm.


2. rész

*Sophie szemszöge*

Nagyjából három órán keresztül lehettünk a játszótéren, de még így is alig bírtam elrángatni onnan Lily-t. Én már teljesen elfáradtam, hintáztunk, és ahogy megígértem neki csúszdáztunk vagy százszor. Végül egy jó ajánlattal sikerült elcsalnom.

- Sophie, kérlek vidd fel Lily-t a szobájába. Beszélnem kell veled!.- nézett szigorúan. Ezek után már teljesen betojtam.
Úgy tettem, ahogy kérte. Lily kérdezősködött, hogy miért beszélt így velem, meg mit akar tőlem, de az az igazság, hogy ezekre én is szerettem volna tudni a választ.
- Egy pillanat, és jövök.- nyomtam egy puszit a megszeppent kislány homlokára.
Csigalassúsággal lépkedtem lefelé a lépcsőn. Fogalmam sem volt, hogy mit akar tőlem.
Leültem a legközelebbi székre, ő pedig a velem szemben lévő fotelba. Julie az ölébe. Fujj.
- Sophie, mi....-
- Ne haragudj, máskor hamarabb megjövünk. Csak Lily olyan jól érezte magát, hogy alig bírtam elhozni, utána vettem neki nyalókát, és...-
- Sophie!.- kiáltott rám. Megreszkettem. - Nem erről van szó.- nyeltem egy nagyot. - Julie mondta, hogy milyen hangnemben beszéltél vele. Ez igaz?-
Teljesen ledöbbentem. Ez a liba képes volt beárulni? Még ha alaptalanul flegmáztam volna vele, de így......hihetetlen. Egyszer még megölöm ezt a nőt. (na jó, ezt még én sem gondoltam komolyan)
- Igen, de....-
- Nincsen semmi de! Azonnal takarodj a szobádba, és még egyszer meg ne halljam, hogy így viselkedsz.- imádom, hogy nem engedik megmagyarázni a dolgokat.
- És Lily-vel mi lesz?.- háborodtam fel.
- Törődj vele, ahogy eddig is tetted. Reggel elmész iskolába, előtte Lily-t beadod az óvodába. Ezen kívül sehova sem mehetsz!.- hát komolyan mondom, ennél már jobb nem is lehetne. Mondjuk nem tudom, hogy mikor mentem el itthonról bárhova is. Teena is mindig hív, hogy menjek át hozzá, de átmentem? Hát persze, hogy nem. Őszintén szólva még egyszer sem voltam nála. És még ő se nálam....a 4 év alatt.
- Ez kurvára igazságtalan!.- álltam fel a székről.- Mindig ennek a hülye libának nyalsz. És még csak szépen fogalmaztam. Nem hiszem el, hogy neki hiszel mindig mindenben. Egyáltalán nem tudod, hogy mi az igazság. Ha tudnád, akkor ez a …... (olyat mondtam, hogy magam is meglepődtem) már rég az utcán kéregethetne.- nagyon is jól esett mindezeket a fejéhez vágni.
- Hogy mit mondtál?.- a szemei elsötétedtek, miközben felállt, velem szembe. Julie elfoglalta a helyét a fotelban, és gúnyosan mosolygott rám.
- Chh.- fintorogtam, miközben rá néztem. John megfordult, de addigra Julie már „felvette” a kis ártatlan arcocskáját. Hú de gyűlölöm.
- Kérdeztem valamit!- már újra velem szemben állt.
- Jól hallottad. Semmit sem bántam meg abból amit mondtam.- jelentettem ki, amit nem kellett volna, mert abban a pillanatban John keze meglendült, és egy orbitális pofon csattant az arcomon.
- Indulj a szobádba! A szemem elé ne kerülj!- mutatott a lépcső felé. Örömmel indultam meg, közben a sajgó pontot fogtam a kezemmel. Égetett, és valószínűleg tűz vörös volt.


3. rész

*Teena szemszöge*

- Teena!.- szaladt oda hozzám Lily. Imádnivaló kislány.
- Szia Lily. Hogy vagy?.- kérdeztem tőle.
- Már alig várom, hogy az oviba érjünk.- tapsikolt. Köztudott, hogy imád az oviban lenni a barátaival.
- Szia Sophie.- köszöntem barátnőmnek. Halványan rám mosolygott. Tudtam, hogy nincs jó kedve, ezért inkább hagytam a gondolataival, és Lily-vel hülyültük végig az óvodába vezető utat.

- Hogy érzed magad?.- kérdeztem meg félénken. Rám pillantott egy másodpercre, de utána gyorsan újra az utat kezdte figyelni.
- Szarul.- rántotta meg a vállát.
- Figyelj, nincs kedvetek suli után elmenni fagyizni, vagy moziba menni, vagy....
- Szobafogságban vagyok.- erre elhallgattam. Hogy Sophie szobafogságban van? Biztos nem hallottam jól.
- Mi?.- értetlenkedtem. - De hisz' mindent megcsinálsz, pörögsz egész nap, a húgodról gondoskodsz.- ekkor megláttam egy padot. Barátnőmet lehúztam magam mellé, hogy üljön le, és mondja el mi történt, mert még volt bőven időnk az iskolába érni.
- Tudod, Julie...szóval...összekaptam vele.
- Hogy micsoda?.- most már tényleg az egész sötét volt, Sophie mindig is nyugodt természetű volt, legalábbis amióta én ismerem, és az van már pár éve.
- Azt mondta Lily-re, hogy vakarcs, érted?.- tört ki belőle, és mélyen a szemembe nézett. - Te is tudod hogy Lily-ért mindenre képes vagyok, ezért visszaszóltam neki. Utána elkezdett fenyegetőzni, hogy beárul John-nak. Ekkor persze szartam a fejére, de amikor tegnap Lily-vel jöttünk haza a játszótérről, John már várt rám, azt mondta, hogy beszélni akar velem. Azt gondoltam, hogy biztos amiatt, hogy későn értünk haza. De ehelyett elkezdett velem üvölteni, hogy hogyan mertem így beszélni Julie-val, és.....és.....pofon vágott.- a végére már folytak a könnyei.
- Ezt nem hiszem el. Sophie, én nem tudom, mit mondjak. Sajnálom.- öleltem át.
- És most emiatt szobafogságban vagyok.- szipogott.

*Sophie szemszöge*

- Apám meg fog ölni.- sóhajtottam. Bele se mertem gondolni, hogy milyen jelenet lesz megint otthon. Mrs. Collins magyar órán feleltetett, természetesen engem. Hogy hányasra? Egyesre. Semmit sem tanultam, az egész anyagot a tanár mondta el helyettem. Akkora egyest beírt, hogy 2 jegy helyét is elfoglalta.


4. rész

*Sophie szemszöge*

- Miért nem regisztrálsz be egy társkereső oldalra?.- vetette fel az ötletet. Ha a számban lett volna valami, az tuti, hogy a padlón kötött volna ki. Hogy én egy társkereső oldalon? Jézusom...
- Neked teljesen elment az eszed?.- a hangom most egy oktávval magasabb szintre emelkedett.
- Totál komolyan mondtam....Amúgy meg ha tudni akarod, nekem is van. Tök jól el lehet szórakozni, bár én csak szívatom az embereket.
- De tudod, hogy én ilyet nem tudnék csinálni.
- Hát akkor ne hülyeségből regisztrálj, hanem keress magadnak valakit. Már elég régóta ismerlek, és nem emlékszem, hogy valaha lett volna barátod.- hallottam a hangján, hogy mosolyog. Végül is tényleg nem volt még barátom. Ha ciki, ha nem, ez van. De igazából sosem vágytam rá. Még csak 17 éves vagyok....Meg amúgy sem hiszem, hogy pont egy társkereső oldalon találnám meg életem szerelmét.
- Nem is tudom. - vontam meg a vállam, bár ő ezt úgysem láthatta.
- Naaa.- noszogatott.
- Majd még átgondolom. - mosolyodtam el.
Sophie! Azonnal gyere le, és hozd magaddal az ellenőrződet is!
- Ez meg mi volt?.- kérdezte megilletődve a vonal másik végéről barátnőm.
- John. Azt hiszem nagy bajban vagyok.- próbáltam elhessegetni ezt a gondolatot, de nem igen ment.
- Nyugi, nem lesz semmi baj. Meg fogja érteni. Sok szerencsét!
- Remélem, hogy így lesz. Majd hívlak. Szia.!
- Szia!.- majd letettem a telefont.
Remegve kutattam a táskámban, pár percembe telt, mire előkotortam az ellenőrzőmet. Nyugi Sophie, meg fogja érteni! Nem lesz semmi baj! Folyton csak ez járt a fejemben.
Apám a konyhában ült, szigorúan tekintett rám.
- Kérem!.- nyújtotta ki a kezét. Teljesen kiment a fejemből, hogy hétvégente mindig megnézi, hogy állok. És hát most nem valami jól.
Belelapozott, a szívem vadul vert.
- Ez micsoda?.- mutatta felém azt az oldalt, ahol az egyes volt. Nem tudtam semmit sem mondani. Tudtam, hogy végem van.
- Kérdeztem valamit!- tekintete most még a szigorúbbnál is szigorúbb volt.
- Nem tudtam tanulni.- szinte suttogtam.
- És mi akadályozott meg benne?
- Ezt most komolyan kérdezed? Főzök, mosok, takarítok, én rendezem a házat, és még a kishúgomat is én nevelem. Szerinted mikor lett volna időm tanulni, úgy még is?.- fakadtam ki, bár abban a pillanatban meg is bántam. Kezét ismét lendítette, de mivel már felkészültem, elhajoltam, így nem talált el.
- Már megint flegma vagy? Rendben kisasszony! 1 hónap szobafogság!.- ordított.- Már úgy voltam vele, hogy feloldom, de mivel nem készülsz az órákra, és nem viselkedsz jól, 1 hónapig sehova sem mehetsz.  Értve vagyok?.- kiabált, ahogy csak tudott.
Félve bólintottam. Elég rendesen megrémített. De úgy még is.....csak úgy kíváncsiságból érdekelne, hogy ő hányas tanuló lehetett? Nem hiszem, hogy mindig csak ötösöket kapott. De bezzeg tőlem elvárja....
- Most pedig takarodj vissza a szobádba.- futva indultam el. - Ezt ne hagyd itt.- dobta utánam az ellenőrzőmet.

Elgondolkodtam azon, amit Teena mondott nagyjából egy órával ezelőtt. Vajon tényleg érdemes lenne regisztrálnom egy társkereső oldalra? Egyáltalán nem az én műfajom ez. De végül is vesztenivalóm nincs. Gyorsan kézbe kaptam a laptopomat, kiakartam használni az időt, amíg Lily-ért nem kell mennem. Teena említette az oldal nevét is, így könnyen rákerestem. Regisztráltam, majd töltöttem fel magamról egy előnyösebb képet.

*Harry szemszöge*

- Biztos vagy benne, haver, hogy nem jössz?.- kérdezte tőlem Louis.
Válaszként csak bólintottam, nem igazán voltam jó kedvemben, amit észre is vehetett.
- Figyelj, ha szeretnéd, itt maradhatok veled, aztán kitalálunk valamit.- halványan elmosolyodott, és megveregette a vállamat.
- Nem, dehogy! Menj csak. Jól leszek egyedül is.- próbáltam rábeszélni.
- Oké, de nehogy valami hülyeséget csinálj!.- emelte fel a mutatóujját.
- Nem fogok, na de menj már, lemaradsz.- noszogattam a kocsi felé. Ugyan milyen hülyeséget tudnék csinálni? Ha arra gondolt, hogy felvágom az ereimet, vagy magamra gyújtom a házat, nem kell aggódnia. Ennyire azért még nem golyóztam be. Egyenlőre.....

Visszakövettem néhány embert, és az egyik lány adatlapján észrevettem egy hirdetést.....egy társkereső oldalról. Azt írta hozzá, hogy szerinte nagyon jó oldal, és hogy imád rajta lógni esténként. Kíváncsiságból rákattintottam. Vajon nekem is regisztrálnom kéne? De ha ezt megteszem, az emberek pillanatok alatt felismernek, és a másnapi újságba benne lesz, hogy Harry Styles egy társkereső oldalon hirdeti magát. És ez az, amit nagyon nem szeretnék. De...mi lenne, ha nem tennék fel magamról képet? Ez jó ötlet. Szaporán nyomkodtam a billentyűzetet, pillanatokon belül beregisztráltam Tom néven.


5. rész

*Harry szemszöge*

Csak keresgéltem-és keresgéltem, nagyjából 2 órán keresztül, mire valakin megakadt a szemem. Olyan természetesnek látszott, egy szerény, aranyos lánynak. Mindenki meg van bizonyosodva róla, hogy én vagyok a legnagyobb csajozógép a Földön, ami néha igaz is, de most lefagytam. A kezem ráragadt az egérre, és teljesen elbambultam. Abban a pillanatban csak Ő létezett. Belemerültem gyönyörű szemeibe, a szép hosszú hajába, és a mindent felülmúló, csodálatosan szép arcába. Egyszerűen leírhatatlan, amit akkor éreztem.
Percekig csak bámultam, amíg el nem jutott az agyamig, hogy valójában mit is csinálok. Úgy voltam vele, hogy ha írok neki, akkor nagy az esélye, hogy nem ír vissza, mivel nincs rólam kép, de ha viszont nem írok rá, akkor biztos voltam benne, hogy elkövetem életem legnagyobb hibáját. Tehát ráírtam.

*Sophie szemszöge*

Megkönnyebbülten nyitottam ki a bejárati ajtót, ugyanis végre meg volt az utolsó tanítási nap. Megkaptam az érettségimet, és végre csak a kishúgomnak élhetek.....munka mellett.

- Elmehetnél a postára, feladni ezeket a csekkeket.- mutatott a kezében lévő borítékokra John. Szuper. Épp hogy hazaesek, már rohanhatok is vissza, és még csak egy jó szót sem kapok. Ilyenkor az ember – gondolom – elvárja, hogy megdicsérjék, hogy „na, kislányom, ügyes voltál” de neki ilyet luxus lenne kiejtenie a száján.
- Rendben.- bólintok.
Kivettem a kezéből a csomagot, és gyalog indultam útnak, hogy így még több időm legyen beszélgetni Tom-mal.....igen, Tom-nak hívják. Nem is tudom, mit kezdenék ebben a percben az okostelefonom nélkül.
Na de visszatérve Tom-ra.....nagyon jó fej srác, legalábbis ahogy beszélgetünk, ezt vettem le. Totál megért, mellettem áll, és még akkor sem koptat le, ha már órák óta panaszkodom neki. Természetesen meséltem róla Teena-nak is, amit meg is bántam, mert most totál büszke magára, hogy miatta regisztráltam az oldalra, és ha ő nem szólt volna, akkor most Tom sem lenne. Végül is igaza van.

*Louis szemszöge*

Harry szobájába tartottam, ugyanis az elmúlt hónapban le sem szállt a telefonjáról. Koncert előtt, koncert után, vagy ha van egy kis szabadideje, mindig csak a telefont nyomja, ami egy kicsit aggaszt. Nem tudom, hogy mi lehet vele, de aggódom érte, és hiányzik.

- Bocs, csak érdekel, hogy mi van veled, ugyanis teljesen megfeledkeztél rólunk, rólam, és ez fáj. Nem tudom, hogy mi ennek az oka, de remélem, hogy egyszer elmondod, mert tudomásom szerint a legjobb barátok vagyunk.- emeltem fel a hangom, és az ajtót becsaptam magam mögött.

Pár perccel később kopogtattak, én pedig ajtót nyitottam. Nagy meglepetésemre Harry nézett velem szembe.
- Nocsak, le tudtad tenni a telefont? Haladás!.- nevettem fel gúnyosan.
- Beszélhetnénk?.- kérdezte, mintha meg sem hallotta volna, amit az előbb mondtam. Félreálltam, ő pedig besétált. - Figyelj, ne haragudj rám.- leült az ágyamra, de egy pillanatra sem nézett rám.
- Ne haragudjak? Harry, úgy látszik, hogy magad sem tudod, mit teszel velünk.....főként velem. Nem tudod elhinni, hogy mennyire aggódom érted.- törtem ki.
- Még egyszer mondom, ne haragudj. Ha meghallgatsz, mindent elmondok. - végre rám nézett.
Eszembe sem jutott volna elküldeni, ezért bólintottam. Tudtam, hogy ez hosszú történet lesz, ezért először lementünk a konyhába, vittünk fel chips-et, és üdítőt, aztán végre nekilátott mindent töviről hegyire elmesélni.


SZOMBATON HOZOM ISMÉT RENDSZERESEN A RÉSZEKET.  :))