1. rész

Meg is hoztam a blog 1. részét, ami remélem, hogy el fogja nyerni a tetszéseteket. :))
Eléggé izgulok, hogy mit fogtok szólni...jajj. :DD
Nem igen tudok mást mondani, csak hogy jó olvasást! :))
ja, és uramisten, máris 2 feliratkozó :$ IMÁDÁS *-* 

Sophie

A szobámban ülök, ami nálam elég ritka eset, de ha van rá alkalmam, akkor az időt gondolkodásra használom. Végiggondolom a napomat, ami általában elég eseménydús. Minden nap ugyanolyan....reggel 5-kor kelés. Tudom, hogy korán van, de még így is majdnem kifutunk az időből. Azért mondom többesszámban, mert a 3 éves kishúgomat is el kell készítenem. Enni-inni rakok, elpakolom a könyveimet, néha még a leckémet is reggel írom meg. Most talán egy elkényeztetett, kényelmes lánynak gondolsz, de ha tovább mesélek, biztos vagyok benne, hogy megváltozik a véleményed.
17 éves létemre olyan, mintha saját lányom lenne, pedig csak a testvérem. Anyu Lily születése után pár hónappal meghalt, apu – már ha lehet így nevezni -, szó szerint szarik a fejemre.
Szinte tökéletes család voltunk......alig vártuk már, hogy Lily megszülessen. Rengeteget nevettünk, megértettük egymást, minden hétvégén közös programot szerveztünk, de mióta anyu meghalt, minden megváltozott. Apu – mostanában csak John-nak hívom – pár hónapon belül túl tette magát anyun, és haza hozott egy cafkát. Szó szerint. Már abban sem vagyok biztos, hogy nem csalta meg vele anyut. Már ezért nagyon haragudtam John-ra, de amikor ez a nő ideköltözött – nevén Julie -, teljesen ellenünk fordította az apánkat. Olyan szinten, hogy most már tudomást sem vesz rólunk. Elvárják, hogy főzzek, mossak, takarítsak, és még Lily-t is én neveljem 17 évesen, iskola mellett. (Még jó, hogy már csak pár hét van hátra, de hogy utána hogyan fogok dolgozni, azt nem tudom.) És mindezért soha nem kapok egy jó szót sem. Szinte már természetes, hogy egy rabszolga vagyok ebben a házban. Ha Teena és Lily nem lenne, fogalmam sincs, hogy mihez kezdenék. Teena a legjobb barátnőm, neki mindent elmondhatok, és teljesen együtt érez velem. És Lily....az én gyönyörű kishúgom. Bármennyire is nehéz gondoskodnom róla, soha, semmi pénzért nem hagynám el.

- Sophie! - hallottam meg Julie rikácsolását a földszintről. Nem tehettem mást, mint hogy gyorsan lefutottam. Magam sem értem, hogy miért pattogok ennek a ribancnak. (nincs rá jobb szó) Talán azért, mert mindent megvehetek, amit akarok. Legjobban a szeretetre lenne szükségem, de abból egy cseppet sem kapok. Akármikor szólok, hogy pénz kell, azonnal kapok, de csak azért, hogy vegyek kaját, és főzzek rájuk, meg persze Lily-t lássam el.
- Mit szeretnél?- kérdeztem unottan a már paradicsom vörös fejű Julie-tól.
- Hol van az ebéd?
- A sütőben. Répatortát csináltam, és gondoltam, benn' hagyom a sütőben, hogy ne hűljön ki olyan hamar. - magyaráztam, szerintem elég ésszerűen.
- Ebédre répatorta? Nem akarok elhízni....
- Már késő.- motyogtam.
- Mit mondtál?- meresztette rám a szemét.
- Csak azt, hogy nagyon sajnálom. De gondoltam, Lily is szívesen enne belőle.
- Azonnal állj neki rendes ebédet főzni! Apád is mindjárt hazaér. - parancsolt rám. Hát igen....ez mindennapos. Legszívesebben bőgnék, de előtte megjátszom, hogy erős vagyok. És....eddig jól megy.
- És Lily-vel mi lesz? Biztos vagyok benne, hogy pár perc múlva felébred.
- Ez érdekel a legkevésbé. Oldd meg!- kiabált. Nem tudom, meddig fogom ezt még bírni, de egyszer biztos elegem lesz.
Alighogy elővettem a lábast, és Julie eltűnt a konyhából, Lily sétált ki a szobájából a szemét törölgetve. A reggeli rutint már megszokta, de a délutáni alvás után egy kicsit nyűgös. Szerencsére jó alvó, így az óvodában sincs rá panasz, annak ellenére, hogy még csak pár hete ovis. :)

- Szia hercegnő!- guggoltam le, széttártam a karomat, Lily pedig odaszaladt hozzám. - Hogy aludtál?- kérdeztem.
- Jól.- mosolygott édesen. - Képzeld rólad álmodtam, hogy egy tündér vagy. Voltak csillogó szárnyaid is.-
- Komolyan?- szemeimet már marta a könny, de nem akartam előtte sírni.
Lelkesen bólogatott.
- Mit csinálsz?- nézett körbe a konyhán.
- Ebédet főzök. Vagyis inkább már vacsorát. Segítesz? - mosolyogtam rá. Sosem mutattam ki előtte, hogy szomorú vagyok. Szerencsére még nem érti, hogy mi folyik itt napról-napra. Julie-t és John-t is kedves embereknek hiszi. Még az kéne, hogy Lily előtt rendezzenek jelenetet.
- Igen, igen, igen.- tapsikolt.
- Húsleves jó lesz? Másodiknak pedig csirkemellet gondoltam krumplipürével.
- Az a kedvencem. Szeretlek Sophie. - ölelt át. Ezekért a pillanatokért érdemes élnem.
Lily-t felültettem a konyhapultra, messze a tűzhelytől, hogy nehogy valami baja legyen. Megpucoltam a zöldségeket, előkészítettem a húst, majd feltettem főni. Lily belenyúlt a sótartóba, és a kis apró markával kivett egy kisebb adag sót, amit a leves fölé tartott, és beleszórta. Kevésnek bizonyult ez a mennyiség, így még én is rásegítettem a leves ízesítésére. Kishúgom megnyalta az ujját, arca pedig elfancsalodott.
- Fujj.- cuppogott. Mosolyogtam rajta, majd engedtem neki egy pohár vizet.
- Jobb már?- néztem gyönyörű szemeibe.
- Igen, köszönöm.- mosolygott.
Lily segített a csirkemellek panírozásában, aminek az lett a vége, hogy az egész konyha „úszott” a liszttől. Nem zavart, mert olyan jó volt látni, hogy boldog. Megpucoltam, majd felkockáztam a krumplit, Lily pedig belerakta a vízbe. Amíg a húst megsütöttem, húgomat leraktam a földre, hogy meg ne égesse az olaj. Végül elkészült a krumplipüré is, így kezdhettünk tálalni, hadd örüljön Julie feje. Na meg persze John-é is.
- Mi ez a rumli?- tért vissza a konyhába Julie. Nem számítottam rá, hogy visszajön, mielőtt szólok neki, hogy kész a kaja.
- Főztem.- sóhajtottam.
- Azonnal takaríts össze, mielőtt apád hazaér! Még a végén azt hiszi, hogy nem tudok rendet tartani.- utasított, mint mindig. Neki csak az megy, a parancsolgatás.
Lily-re néztem, aki megszeppenve figyelt minket, szemét rólam Julie-ra kapta, nem értette, hogy miért kiabál velem. Mint mondtam, még sosem látott veszekedést, ezért nagyon megijedt, majd el is pityeredett.
- Most meg miért sír?.- nézett felháborodva a hozzám bújó húgomra. Ha lenne benne némi kis anyai ösztön, tudná a választ.
- Kérem, előtte ne kiabáljon.- emeltem tekintetemet a fölém tornyosuló nőre.
- Ha rendes szóból nem értesz, akkor csak kiabálást fog hallani a kis vakarcs, és te is.
- Ne merje még egyszer vakarcsnak nevezni!.- kiabáltam most rá én Julie-ra. Még sosem szálltam vele szembe, de a kishúgomért mindent.
- Mert különben mi lesz? Beárulsz apucinak? És szerinted kinek fog hinni?.- nevetett gúnyosan. Most már bizton állíthatom, hogy tiszta szívből gyűlölöm.
Ölbe kaptam Lily-t, és megindultam az emelet felé.
- Jó étvágyat.- szóltam vissza.- Fulladj bele.- motyogtam, mikor már nem hallhatta meg.