6. rész

Sziasztok!
Megjöttem a legeslegújabb résszel, és remélem, hogy most már heti rendszerességgel tudom hozni a frisseket. :)
Nem akarok semmi rizsát....csak talán még annyit, hogy köszönöm azoknak, akik velem maradtak, és azoknak is köszönöm, akik újak még a blogomon, remélem nekik is tetszeni fog a történet.
Örülnék, ha írnátok megjegyzést a részről, feliratkoznátok, és alul, a rész végén, valamint oldalt is szavaznátok. :$ KÖSZÖNÖM!
Kommenthatár....hát gondolkoztam, hogy legyen vagy ne, de még NINCS. De ez nem azt jelenti, hogy meg van tiltva, hiszen a visszajelzések mindig jólesnek, legyen az jó vagy rossz. 
A következő részt már pénteken hozom, mert szombaton nem leszek itthon, de erről pontosabban oldalt olvashattok. :D
Imádás.!
Pusziiiiiii <3 

Harry

Utálok veszekedni, főleg Louis-val, aki szinte a testvérem. Elmondhatatlanul rossz érzés az, amikor a legjobb barátod vágja a fejedhez a hibáidat, főleg ha még igaza is van. Bevallom, mostanában tényleg elhanyagoltam a többieket, de nem tehetek róla. Vagyis....dehogynem tehetek, hiszen szinte nem is látom őket, mert állandóan a szobámban ülök, bezárkózva, a laptopom előttem, és Sophie-val beszélgetek.
Igen, Sophie....nem tudom, hogy mi van velem, de amikor vele beszélek, majd kiugrok a bőrömből, saját magamra sem ismerek rá. Olyankor valami különös, bizsergő érzés kerít hatalmába.
Amikor Louis rám rontott, elég durva voltam vele, amit rögtön meg is bántam. Utána mentem. Óriási bűntudatom volt, hiszen ő semmit sem tett, de én elég flegma voltam vele. Megkönnyebbültem, amikor rábólintott arra, hogy megmagyarázhassam, mégis mi folyik itt, és hogy mi az oka a viselkedésemnek. De azon sem lepődtem volna meg, ha azonnal kiküldött volna. Mondjuk....ezt nem igazán tudom elképzelni róla, ő mindig is türelmes típus volt, óriási szívvel. Eleanor talán nem is sejti, hogy milyen jó emberrel van együtt.
Nem is értem, hogy eddig miért nem beszéltem neki Sophie-ról. Elvégre a legjobb barátom.
Csendben, szó nélkül hallgatta a történetem, kezdve onnan, hogy unalmamban beregisztráltam arra az oldalra, most pedig már szinte ki sem jelentkezem, csak koncertek, interjúk, fotózások, stb. alkalmával. Nem néztem a szemébe, a pólóm aljával játszadoztam. Mesélésem befejeztével néma csend állt be a szobába. Pár perc múlva Louis vetett véget ennek.
- Először is.....normális vagy, hogy egy társkereső oldalra beregisztráltál? Mi van, ha valahogy ez kiderül? Így is minden újság azzal foglalkozik, hogy kinek ki a barátnője, kivel van együtt, mit csinál, egyszóval csak ártani akarnak. Másodszorra.....nem is te lennél, ha nem ilyen hülyeségeken járna az eszed. Harmadszorra......gratulálok haver, végre boldognak tűnsz.- nevetett, és játékosan összekócolta a hajam.
- Akkor nem haragszol rám?.- kérdeztem már egy kicsit könnyebb lelkiismerettel.
- Sosem tudnék rád haragudni, viszont a többiektől is bocsánatot kell kérned. Aggódnak érted.- bámult mélyen a szemeimbe. A testemen egy jóleső érzés futott végig, örömmel töltött el, hogy ennyi embernek fontos vagyok. 
- Emiatt ne aggódj.- mosolyodtam el.

Sophie

- Sophieeee!!.- hallottam, ahogy Julie a nevemet visítja, mint mostanában elég gyakran. Mióta végeztem a sulival, nincs egy perc nyugtom sem.
Nem tehettem mást, mint hogy lementem, és megnéztem, vajon most mi bántotta szegény Julie szemét.
- Igen?
- Találtál már munkát?.- minden nap megkapom többször is ezt a kérdést.
- Nem, még nem.- sóhajtottam.
- Akkor jobb lesz, ha sietsz, mert nem hiszem, hogy egy 17 éves lányt is nekem kell eltartanom. Gondoskodj magadról.
- Neked kell eltartanod? Normális vagy? Soha nem kaptunk tőled semmit. És hogy őszinte legyek, örülök is neki, mert egy ilyen (itt végignéztem rajta) nőszemélytől semmi sem kell.- ahogy ránéztem, elkapott a hányinger.
- Úgy néz ki, hogy akkor mennetek kell innen.
- És azt te mondod meg, mi?.- totál felháborodtam. Sosem tudtunk rendesen beszélgetni, vagy ha igen, abból a végére mindig vita lett.
- Nem, én is így gondolom. - John jelent meg az ajtóban. A döbbenettől az állam már a padlót súrolta.
- Apu?.- néztem fel a magas termetű férfire.
- Jól hallottad. Vagy találsz munkát, vagy mennetek kell. - nem úgy nézett ki, mint aki viccel. Totál komoly arcot vágott.
- Szóval azt akarjátok, hogy menjünk el itthonról Lily-vel, csak azért mert még nem találtam munkát? Menjünk az utcára, vagy mi? Alig pár napja fejeztem be a sulit. És akkor 17 évesen gondoskodjak a húgomról? Hát tudjátok mit? Rendben.- fakadtam ki, és az emelet felé mentem, pontosabban a szobámba. Megfogtam az egyik bőröndöt, és teljes lendülettel dobáltam bele a ruháimat. Nem sok idő kellett hozzá, hogy végezzek, a szekrényem hamarosan üresen állt. A ruháimon kívül nem sok mindent raktam el, csak egy közös fotót, amin anyuval vagyunk, a kedvenc párnámat, ékszereket, és nőies dolgokat. Szóval a legfontosabbakat. Egy másik bőröndbe pakoltam Lily holmijait, aki megszeppenve figyelt engem az ágyán ülve. Szegényem szerintem már megszólalni sem mert. Teljes 2 óra alatt végeztem, és még csak hátra sem nézve hagytam el a házat Lily-vel az oldalamon. John-éktól el sem köszöntem. Ez érdekelt a legkevésbé. Olyan ideges voltam, hogy már azzal sem törődtem, hogy valószínűleg az éjszakát az utcán fogjuk tölteni. Elgondolkodtam azon, hogy Teena-hoz fordulok segítségért, de aztán beugrott a korábbi beszélgetésünk, és hogy a suli utolsó napja óta nem is láttam. Így csak sétáltunk a sötét utcán, ami elég ijesztő volt, főleg hogy a kishúgomon azt láttam, hogy pár pillanat, és elsírja magát. Úgy döntöttem, hogy finoman beavatom a dolgokba, ezért leültünk egy padra.
- Figyelj kicsim.- sóhajtottam egy orbitálisat, és félve a szemébe néztem. - Tudom, hogy fogalmad sincs arról, hogy mi történik körülötted, de ígérem, hogy minden rendben lesz, és nagyon boldogok leszünk.- egy halvány mosolyt erőltettem magamra.
- John bácsi és Julie néni is jön velünk?.- kérdezte megszeppenve, én pedig azt hittem, hogy én leszek az, aki előbb elsírja magát. Szóval fogalma sincs, hogy John az apja? John bácsi? Jézusom...
Úgy döntöttem, nem az a legfontosabb, hogy elmagyarázzam neki, hogy John bácsi valójában az apja, hanem hogy egy kicsit sikerüljön megnyugtatnom.
- Nem, ők sajnos nem jöhetnek velünk.
- De miért nem?.- ezt már úgy kérdezte, hogy a szemei csillogtak, és közel állt ahhoz, hogy elsírja magát. Egyszerűen nem tudtam, mitévő legyek.
- Mert...- nem találtam a megfelelő szavakat. Hogy lehet, sőt, hogy kell megmagyarázni egy 3 éves kislánynak ezt a kialakult helyzetet? És azt, hogy csak a megtakarított zsebpénzemből tudunk gazdálkodni, ami igen csak kevés? Hogy tető sincs a fejünk felett?
- Mert most fontos dolguk van, de ígérem, hogy később ők is utánunk jönnek.- böktem ki nehezen. Tudom, hogy nem az igazat mondtam, de mégis hogy mondhattam volna neki azt, hogy az apja egy rohadt, szemét, mocsok, aki szarik a fejünkre, és a rózsaszín ködtől még az orráig sem lát el?
- Hát, akkor jó.- virult fel egy kicsit.
- Minden rendben lesz, ígérem.- suttogtam, miközben átöleltem, és a könnyeimmel küszködtem.
Újból elindultunk, bár fogalmam sincs, hogy merre, csak vitt a lábunk. Egyre jobban sötétedett, és a levegő is nagyon lehűlt, kezdtem fázni. London utcái teljesen kihaltak, az ember ezt látva nem hinné el, hogy mekkora nyüzsgés van itt napközben. Az egyik bőröndből elővettem Lily kabátját, majd ráadtam, hogy nehogy megfázzon, aztán sétáltunk tovább. Csak remélni tudtam, hogy találunk valamit, ahová behúzódhatunk, hiszen az sem volt kizárva, hogy elkezd szakadni az eső, ami ugye ebben a városban teljesen normális.